A minap olvastam egy Szabó Magda idézetet, ami így szólt:

"Úgy kell élni, hogy míg a világban forgolódunk, ne súroljuk le más emberről a bőrt."

Nagyon megfogott és elgondolkodtatott. Vajon minden esetben belegondolunk abba, hogy a döntéseink, tetteink milyen hatással lesznek más emberekre? Vajon, ha alaposan átrágtuk is magunkban, lehet, hogy mégsem jól döntünk és jó szándékunk ellenére mégis végzetes károkat okozunk? Ha a lehető legjobbat akarjuk a másiknak, de rosszul döntünk? Dönthetek-e egyedül a saját sorsomról akkor, ha az más sorsát is befolyásolja?

   Vagy, ahogy az internet sugallja, egy életed van, csak magaddal foglalkozz, te döntesz, te életed? És közben leszarunk mindenkit, mert csak mi vagyunk? Megyünk előre, mint a szemellenzős lovak? Radírozunk kérdés nélkül?

Tudom, hogy nem lehet mindig, mindenkivel jót tenni, biztos súrolunk le némi bőrt a másikról, ha akarjuk, ha nem.

De! A mérték rajtunk múlik! Lehetünk kedvesebbek, elfogadóbbak, empatikusabbak, türelmesebbek, támogatóbbak, odafigyelhetünk jobban a másik emberre is.

Azt hiszem, talán napjainkban erre nagyobb szükség van, mint valaha.

Mindig lehet változni, változtatni.

Bármi történjék is, én hiszek benne, hogy tudunk így működni!

Olyan szépen indult ez a blog majdnem két évvel ezelőtt. Nagyon szerettem írni, ti pedig szerettétek olvasni. Aztán valami félrement. Kényszeres lett ez az egész. Márpedig ha valamit muszájból csinálunk, az nem jó. Az első hatásvadász cím után tudtam, hogy rossz irányba haladok, így szépen lassan hagytam az egészet, és inkább mással foglalkoztam.

Amikor pedig írtam volna, inkább nem tettem. A nagy megmondók világában ki a bánatot érdekel még, amit én írok. Mi értelme lenne? Legyek egy a sok közül én is, aki össze-vissza fröcsög? Tegyem magam céltáblává a sok elkeseredett, arctalan kommenthuszárnak? Fenének sem kell..

A közösségi oldalakat figyelve elnézem az ilyen-olyan "namajdénmegmondomatutit" embereket.. A 99%-nak 60 alatt van az IQ-ja, a sok birka meg issza a szavaikat, és isteníti őket.. Egy elkezd valami baromságot, a többi meg osztja a hülyeséget, és terjed, mint a pestis.. (direkt nem írok covid-ot, az megint megér egy misét..) A megmondók közül egyébként nagyon hitelesnek tartom még az elvált párkapcsolati tanácsadókat, a hímnemű motivációs trénert, aki a nők önbizalmát hivatott növelni, a hithű keresztényt, aki mindenféle vallási idézeteket posztol, miközben folyamatosan félmeztelen felsőtesttel szelfizik az ágyban, és azt hiszem ezt a felsorolást még hosszan folytathatnám.

Elb@szott érdekes egy világban élünk, az biztos...

2020 előtt is így volt már, de hogy 2020-ban tetőzött az tuti...

Én pedig visszavonulót fújtam. Néha úgy érzem, az emberek elvesztették a kapcsolatot a valósággal, és nem tudnak különbséget tenni a virtuális lét és az igazi élet között. Amit a fb-on és az instán látnak, az az alap. 

Nagyon jó példa erre, hogy a minap profilképet váltottam. Előre borítékoltam, hogy mi fog történni. A régi fehér alapú volt, mosolyogtam rajta. Az új pedig fekete alapú és nem mosolygok rajta. Viszont szerintem nagyon szép kép. Feltöltés után 2!! perccel csörgött először a telefonom, hogy "Úristen, mi történt veled? Jól vagy???"

"Persze, jól vagyok, miért ne lennék? Csak tetszett a kép"-válaszoltam. (Bezzeg mikor szarul voltam, nem kérdezte senki, hogy "mi van veled, te majom?",-honnan is tudhatták volna, hiszen nem posztoltam ki a fb-ra...) Nevetséges. Ezt követte még 1 hívás és néhány üzenet. 

Mondjuk esetemben jobb a helyzet, mint azoknál, akik folyamatosan posztolják az idillikus családi képeket, miközben mindenki tudja, hogy a valóságban apuka vagy anyuka a szomszédba jár egy kis "figyelemért"..

Szóval jó lenne, ha az emberek nem birkák módjára viselkednének, és különbséget tudnának tenni az igazi élet és a virtuális lét között..

Ja, és hogy mindezek ellenére miért írok mégis? Nagyon egyszerű: mert jólesik, és ha a közeljövőben írni támad kedvem, hát írni fogok. Soha nem szoktam fogadalmakat tenni újévkor, viszont valamit otthagytam 2020-ban, az pedig a folyamatos megfelelési kényszer. Eldöntöttem, hogy idén azt csinálok, amihez kedvem lesz és nem görcsölök semmin sem! Ha kedvem lesz írok, ha kedvem lesz varrok, de ha nem lesz, hát nem fogok. Ennyi. ;)

Az elmúlt hetekben többen kérdezték, hogy mi van a bloggal? Régen írtam. Ma beléptem és őszintén szólva magam is meglepődtem, hogy több, mint 4 hónapja(!) nem írtam semmit. Hááát sorry!

Többször nekiláttam már ennek a bejegyzésnek, de valahogy mindig félbe szakadt az írás. Sokat gondolkodtam, hogy miről is írjak?

Írjam le, milyen események történtek velem az elmúlt hónapokban? Írjak szép ruhákról? Nem. Azt hiszem ma kicsit lelkizni fogok. Előre is elnézést azoktól, akik nem ilyen jellegű írásra számítottak.

December 6.-a van, Mikulás napja. Alig aludtam az éjjel, mert a 10 éves lányom már tudja, de bizonyítéka még nincs, hogy én vagyok a Mikulás, ezért azon versenyeztük az éjszaka, hogy ki bír tovább ébren maradni. Nem veszíthettem, mert akkor ma reggelre nem lett volna semmi a kis csizmáikban. Annyit tudok ilyenkor röhögni saját magamon.. Persze egy rendes, előrelátó anyuka biztosan már előre összekészítette volna a kis csomagokat, hogy aztán éjjel egy perc alatt oda tegye a csizmába. De neem, én nem az vagyok.  Igaz, hogy már hetekkel ezelőtt megvettük a mikulásokat (mert ugye utolsó nap azt már nem nagyon találni a boltokban) meg az ilyen-olyan édességeket, de azt úgy ahogy hazavittük jól elrejtettük. Így aztán éjjel fél 1-kor, mikor már végre biztos voltam benne, hogy mindenki az igazak álmát alussza nekiláttam. Egy szatyor innen, egy szatyor onnan, zseblámpa a mobilon, zacskózörgés, szortírozás, számolás. A számolás nagyon fontos!! Az nem lehet, hogy valamelyik gyerek eggyel több szaloncukrot kapjon, mert megszámolják, és kapja a Mikulás a szemrehányásokat.. Az euros csokiról ne is beszéljek. Arra ébredtem, hogy az egyik kérdezi a másikat: "neked hány eurót hozott??" Nem volt hiszti, így nyugtázhattam, hogy jól számoltam a félhomályban, félkómában.. :) :)

(Fotó:pixabay.com)

Idén is megvettem a mikulás zacskót. Idén sem tettem bele az ajándékokat.. Miután a három kupac elkészült, az egyik gyerek kupacát az egyik köntös zsebbe, a másik gyerek kupacát a másik köntös zsebbe tettem, és indulhatott a settenkedés. Persze, zörgött a zsebem, mint állat, úgyhogy nagy mázlim, hogy a gyerekeim mellett bombát is lehet robbantani, ha alszanak.. Mivel sikerült idén is túltolnom a vásárlást, (vagy inkább mondjuk, hogy túl kicsi a zsebem..) ezért kétszer kellett fordulnom..  Szerencsére sikerült észrevétlennek maradnom, a sütit nagy duzzogva megettem, a tejet megittam, így a küldetést sikeresen végrehajtottam. Hurrá!! Mikulás kipipálva, szemük csillog, mindenki boldog!

Ma reggel nem kellett könyörögni, hogy induljunk már az óvodába, iskolába. Danika csinos ruhát kért, és csokornyakkendőt kötött, mert jön a Mikulás az oviba is. Hanna az új Mikulásos hajgumit kérte a hajába, amit reggel a csizmájában talált. 

Épp indultunk volna, mikor egy srác jött a szomszéd lányért kocsival. Mikulás jelmezben. Jót derültünk rajta. A szembe jövő busz sofőrjén is mikulássapi volt. Közben meg Mariah Carey karácsonyi klasszikusa szólt a rádióban. Mi meg táncoltunk a kocsiban.. Idilli reggel.

Szeretem ezt az adventi időszakot. Biztosan nem vagyok vele egyedül, hiszen a december a szeretetről, a csodákról, a hitről és a reményről szól. Ilyenkor talán a keményebb szívek is jobban megpuhulnak, talán azok az érzelmeink amiket egész évben igyekszünk elnyomni, talán ilyenkor kicsit szabad utat kapnak. Nálam mondjuk biztosan. Már november végén, amikor megjelennek az első karácsonyi dekorok, meggyújtjuk az első gyertyát az adventi koszorún, úgy engedem szabadjára az egész évben szunnyadó szentimentalizmusomat. Bár, ha jól belegondolok, ahogy "öregszem" néha-néha az év egyéb szakaszaiban is elő-elő bújik. 

Ugyanazok a gondolatok fogalmazódnak meg bennem, mint Juhász Gyula Karácsony felé című versében:

 Miért csak decemberben akarnak jók lenni az emberek? Miért csak decemberben akarunk szeretni? Miért csak decemberben tűnik fel sokaknak, hogy mennyi rászoruló ember van?

 December 31-ig mindenki, mindenhol tele van szeretettel. Jönnek a karácsonyi vásáros képek, az adományos posztok, ömlik a szeretet és a boldogság mindenhonnan. (fotó:mordeo.org)

Aztán január elsején ezt elvágják. Visszatérnek a szürke, dolgos hétköznapok. A folyamatos panaszkodás, a küzdelem, a harc, az élet nehézségeivel.

Elárulok egy titkot a kesergőknek: a szeretet bennünk van januárban is, áprilisban is és minden nap. A kérdés, hogy ki hogyan éli az életét. Megpróbálja széppé tenni, vagy inkább sopánkodik.

Egyet tudok: én ha szeretek, akkor szeretek. Nem csak karácsonykor akarok örömet okozni, hanem nap, mint nap. Ha szomorú vagyok, vagy rossz napom van, akkor megtalálom a módját, hogy szebbé tegyem. Ha akarom. Márpedig én akarom.

Épp egy másik bejegyzést kezdtem el írni, mikor megláttam valahol, hogy ma van a barátság világnapja. Azt gondoltam ez azért megérdemel egy pár mondatot, úgyhogy íme, leírom 35 év saját tapasztalatát a BARÁTSÁGRÓL.

(fotó:pixabay.com)

Hol is kezdjem?

Ha kronológiai sorrendben haladunk végig, akkor vannak ugye a gyerekkori barátok oviból, általános iskolából. Velük szerezzük életünk első élményeit, velük kezdjük el a világ felfedezését. Aki szerencsés, már ebből a kis csoportból rátalál élete legjobb barátjára. Nekem ilyen szerencsém nem volt, de nagyon jó szívvel gondolok néhányukra és mindig örömmel üdvözöljük egymást, ha netán összefutunk valahol. Bár ugyan volt nekem egy gyerekkori jóbarátom, szinte mindent együtt csináltunk, az általános iskola befejeztével teljesen másfelé vitt az utunk. A gyerekeimnek nagyon sokat meséltem róla, a rengeteg közös élményünkről. Legalább tíz éve nem is láttam már, külföldön él, apuka.

Következő időszak a középiskola. Még gyerekként kezdjük és fiatal felnőttként fejezzük be. Szintén meghatározó kapcsolatok születésének időszaka, hiszen együtt kezdünk el felnőtté válni, itt már megmutatkozik, hogy kiből, milyen ember lesz. Ha rossz baráti társaságba csapódik valaki, az évekre, vagy akár egy életre is tönkre tehet valakit. Itt kell nagyon észnél lenni szerintem, és fokozottabban odafigyelni a szülőknek, nevelőknek is. Tudnék mondani rossz és jó példát is. Én egyszer fél lábbal belelógtam egy nekem nem megfelelő bandába, de szerencsére az akkori kollégiumi nevelőm egy szobacserével gyorsan megoldotta a dolgot, mert látta, hogy nem oda tartozom. Viszont itt már olyan barátságok születtek, amik a mai napig élnek. Nem vagyunk napi kapcsolatban, volt, hogy kimaradtak évek is, de  a felek megkérdezése nélkül is biztosan állíthatom, hogy nagyon szeretjük egymást és hosszú kihagyást követően is úgy tudunk beszélgetni, mintha előző nap láttuk volna egymást utoljára! 

Főiskola/egyetem. Vad bulizások, sírás, nevetés, szabadság. A legszebb évek. Amikor először éreztem azt, hogy van legjobb barátnőm. Az az egy, az igazi. Aztán tőle is elsodort az élet, de tudom, érzem, hogy a távolból is nagyon szeretjük egymást! 

Aztán elkezdődött a nagybetűs élet. Új élethelyzetek, munkahely, házasság, család, gyerekek. Vannak időszakok, amikor a barátok kicsit hátrébb szorulnak a sorban. Ilyenkor vannak barátságok, amik örökre véget érnek, vannak amik kicsit meglazulnak és vannak amik kitartanak. Kollégákból barátok lesznek egy időre azt hisszük, aztán eltűnnek az életünkből, végül már csak ismerősök maradnak.

Lesznek álbarátok, érdek barátok, több, mint barátok, kevesebb, mint barátok, örök barátok. Egy idő után megtanulunk szelektálni. Lesz akit könnyebben, lesz akit nehezebben engedünk el. Lesznek, akik fájó sebeket ejtenek. Lesz, akivel megbeszéled, hogy majd keres, aztán úgy kizár az életéből, mintha soha nem léteztél volna. Egy idő után már nem mondjuk rá akárkire, hogy barát. Én most ott tartok az életemben, hogy sok ismerősöm van, de semmi esetre sem barátom.

Sokan belefutnak ebben a felszínes közösségi média uralta világban, hogy az ismerőseik számát azonosítják a barátaik számával. Rossz döntés. Azt is tudni kell, hogy a haverom sem a barátom.

Nekem a barátom az, akire szeretettel gondolok, akire számíthatok, aki mindig számíthat rám, aki nem csap be. Aki néhanap megkérdezi, hogy mi van veled te majom?? Akivel ha nem beszélek két hétig, akkor is tudom, hogy minden oké, csak most biztos sok egyéb dolga van, majd jelentkezik, ha akar, de én is keresem ha már hiányzik. Akivel ugyanazokon az idióta vicceken tudunk röhögni. Akivel a világ végére elmennék csak úgy, poénból. Akivel akkor is értjük egymást, ha nem szólalunk meg.

(fotó:pixabay.com)

Végezetül pedig, gyűjtöttem néhány sokatmondó idézetet a barátságról:

• "A barát az a személy az életedben, aki melletted áll, és nem számít, mit mondasz, mit teszel, ő szeret téged, bármi történjék is."- Dr. Addison c. film
• "A barátság nem azon múlik, milyen régen ismersz valakit, hanem azon, felismered-e a barátodban azt, akire szükséged van." - Nicholas Sparks

• "A barátság olyan, mint a termés. Vannak jó idők meg rossz idők, bő termés és fagy. De mindig túl kell élni valahogy, hiába utállak most, attól még a barátom vagy." - Amerikai Fater c. film

• "Sokan vannak, akik szívesen utaznának veled egy limuzinban, de neked olyan valakire van szükséged, aki egy buszra is fölszáll veled, ha a limuzin lerobban!" - Oprah Winfrey

• "A jó barátsághoz kell valami lelki rokonság. Nem a jellem, nem a világnézet, hit, közös eszme, műveltség vagy az érdeklődési kör az, ami igazán összeköt bennünket, hanem a lelki rokonság" - Müller Péter

Ezek után ki érzi magát a barátomnak?

Ti hogy álltok a barátsággal?

Neked van barátod? Az az igazi?

Talán a mai nap alkalmas lehet arra, hogy felhívjuk a régi barátainkat, akikkel már rég nem beszéltünk...

Ölelés!

Egy korábbi bejegyzésemben mutattam azokat az összeállításokat, melyeket bátran ajánlok viselésre a hozzám hasonló alkattal rendelkező plus size sorstársaimnak. Mikor azokat a ruhákat válogattam belefutottam néhány olyan darabba, amitől megmondom őszintén kirázott a hideg. Korábban már írtam róla, hogy oké az, hogy fogadjuk el magunkat, ezt dobta a gép, így nézünk ki. DE! Ugyan mindenhol ezt nyomatják, de szerintem ez nem jelenti azt, hogy az önelfogadás azon szintjére lépünk, amikor azt gondoljuk, hogy bármit felvehetünk következmények nélkül. Ez nem igaz. Igenis meg kell tanulni az alkatunkkal együtt élni és az alkatunknak megfelelően öltözködni. Vannak olyan ruhadarabok, amiket egy bizonyos súlyhatár felett, vagy inkább alkattól függően nem ajánlott viselni. Nem azért, mert kiröhögnek, hanem egyszerűen azért, mert esztétikailag nem szép. Ezt sajnos el kell fogadni. Természetesen ez csak az én privát véleményem, mindenki azt vesz fel amit akar, de akkor nem kell meglepődni, hogy ledisznóznak az utcán.

Számomra ilyen tiltólistás darabok pl. a madzagos bikini, a rövid short, a miniszoknya, a haspóló, és a LEGGINGS eszetlen viselése.

+1 tipp: Ne vegyünk hiúságból 1-2 mérettel kisebb ruhákat, mert azzal csak hangsúlyosabbá tesszük a plusz kilókat!

És akkor a szavak helyett beszéljenek a képek.

Galéria megtekintéséhez katt a lépre!

Gondolom nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy sok vicces szituációra.

Ma reggel várakoztunk egy helyen a férjemmel (igen, ő iker), ő a kocsi mellett állt, én a kocsiban ültem, mert eléggé hűvös volt. Elment mellette egy hölgy, nagy vidáman ráköszönt, a férjem pedig vissza. Mint egy jó feleség, rögtön kérdeztem, "ő meg ki volt??", mire a férjem válaszolt, "nem tudom, mondta, hogy szia Szabi, én meg mondtam neki, hogy szia". A férjemet Péternek hívják, Szabolcs a testvére. Jót mosolyogtam rajta. Megint.

A férjemnek teljesen természetes, hogy vadidegen emberek köszönnek rá, ilyenkor szépen visszaköszön és nyugtázza, hogy valószínűleg a testvére ismerőse lehetett az illető.

Az elmúlt, közel húsz évben megszámlálhatatlan ilyen eset történt velünk és természetesen az ikerpár másik felével is. Ó, Istenem, ha néha belegondolok, hogy emberek hányszor és mit gondolhattak rólunk, le lehetne forgatni egy évadnyi Szulejmánt legalább..

Hányszor hallottam, hogy itt meg ott láttam a férjedet 'valami nővel'. Aha, mondom, meg még két ismeretlen gyerek nem volt velük véletlenül? De! Jóvanakkor..

-"Láttam a férjed, új kocsitok van?"

-"Nem, és nem a férjemet láttad.."

-"Hát dehogynem!"

-"Ok"

Általában letudom ennyivel, vagy felvilágosítom az illetőt, hogy nagy valószínűséggel az ikertestvérét láthatta, merthogy van neki. Ilyenkor egyik ámulatból esnek a másikba, és jönnek az már régen megunt kérdések. "Ne már tényleg?! És nem kevered össze őket?" "Nem cserélnek helyet szórakozásból?"

Nem, nem keverem össze őket és nem cserélnek helyet egymással. Csak idegenek számára egyformák, akik kicsit is jobban ismerik őket pontosan tudják, hogy ki kicsoda. 

Legutóbb egy esküvőn voltunk együtt, ahol inkább a sógoromat ismerték. Nem tudhatták, hogy ketten vannak. A férjem mindenkivel kedélyesen kezet fogott, aki kezet nyújtott neki, utána meg értetlenül forgatták a fejüket oda-vissza, amikor odaszólt nekem, hogy "Drágám, kérsz rizsgolyót?", én pedig a sógorom mellett állva, válaszoltam neki. Rettentő jól szórakoztam!

Ugyanezen az esküvőn történt, hogy anyósomat megkérdezték, hogy ki az a nő, aki a Szabi mellet ül? Anyósom rávágta, hogy a Bea (sógornőm). Nem, nem jött a válasz, hanem aki a Szabi mellett ül! Anyósom újra mondta, hogy a Bea ül a Szabi mellett. Mire végre kiderült, hogy az a Szabi az a Péter, és sajnálja, de nem lesz semmi szaftos sztori.. 

A legemlékezetesebb történet az első gyerekünk születése után történt velünk, mikor is első alkalommal megérkezett a gyerekorvos. Az ikerpár másik felénél is ő a gyerekorvos, így egyértelmű volt, hogy mi is őt fogjuk választani. Tündéri, kedves, aranyos hölgy, nagyon szeretjük azóta is. Akkor találkoztunk személyesen először, ketten voltunk otthon a babámmal. Megvizsgálta a gyereket, ellátott tanácsokkal, instrukciókkal, ahogy azt egy jó gyerekorvos teszi. Minden rendben volt egészen addig, míg a férjem meg nem érkezett. Abban a pillanatban a gyerekorvos láthatóan teljesen összezavarodott, szűkszavú lett, és sietősen távozásra vette a figurát. Hirtelen az ajtót sem találta meg. Később kiderült, hogy azt hitte, hogy az én férjem ugyanaz az ember, akinek két kicsi gyerekét már kezeli. Ki tudja milyen gondolatok támadhattak a fejében? Megcsalta? Elhagyta? Kettős életet él? Sosem fogjuk megtudni. Igazából sógornőm tette helyére a történetet, mikor rá pár napra az újdonsült unokahugit megemlítette az orvosnak. Azóta minden rendben van.

Szóval ez egy véget nem érő történet, hiszen mindig találkozunk új emberekkel, akiknek újra és újra el kell magyarázni a családi felállást. Néha már kicsit uncsi, de mi általában jól szórakozunk!

A teltebb idomokkal rendelkezők számára a nyár nem biztos, hogy kedvenc évszak, hiszen nem szívesen vetkőzünk, hiába indokolná a hőmérséklet. Van akinek persze nem okoz problémát, ők lesznek az elrettentő példák.. :) Szerencsére meleg ellen nem csak úgy védekezhetünk, hogy ledobunk mindent, hanem megfelelő alapanyagú és megfelelő szabású ruhákban is lehetünk igazán csinosak és nőiesek. Ebből válogattam össze néhányat, amit magam is szívesen viselnék.

Galéria megnyitásához katt a képre!

 Annyira régóta vágytam már írni, de az idő és én nem vagyunk barátok. Pedig annyi minden történt az elmúlt másfél hónapban mióta nem írtam, amiről szerettem volna pár sorban megemlékezni. Ez továbbra is elmarad egyelőre, de egy facebook bejegyzésemet átmentem ide, mert szerintem egész jó lett a mondanivalója. :D

Azt mondja a fb, hogy mondjak valamit erről a képről..

Háát, egyrészt örülök, hogy kaptam. Mármint a képet.

Másrészt örülök, hogy végül mégsem dobtam a szoknyámat a kukába..  Eredetileg nem egészen ilyenre terveztem (arról nem is beszélve, hogy az anyag sem igazán tetszett, de amit szerettem volna azt nem tudtam szerezni), de így utólag elnézve sokkal jobb, mint amit először szerettem volna. Háromszor alakítottam a szabáson, a végén már annyira utáltam, hogy képtelen voltam összevarrni normálisan a két oldalát úgy, ne csúszkáljon a vékony selyem és ne legyenek benne csípések meg mindenféle ragyák.. Sok éve varrok már, de velem ilyen még nem történt..
Összetörve, idegesen, a feladás határán voltam éppen, mikor mondtam a Zuramnak, hogy csak az anyag ára tart vissza attól, hogy belevágjam a kukába az egészet, de amúgy meg én ezt fel nem veszem már az tuti. Szerencsére sikerült megnyugtatnia, így kicsit lehiggadva nekifutottam még egyszer és 20 perc múlva készen volt a szoknyám.  Szóval hála a Zuramnak, végül mégis elkészült és baromi jól éreztem magam benne.

Harmadrészt bár nem biztos, hogy ide tartozik, büszkén jelentem, hogy összebarátkoztam mind az 5 db ősz hajszálammal, így továbbra sem vagyok hajlandó hajat festetni.  Egyébként köszönöm Rebinek a gyönyörű hullámos hajamat, amit olyan nagy gonddal elkészített!  Mondjuk ez a képen nem látszik, mert mire odaértünk a 6 kg lakk ellenére is kilógta magát.. Ezt csak azzal tudom magyarázni, hogy a hajam pont olyan mint én.. no comment..

Negyedrészt amit észrevettem, hogy látványosan elmélyültek a szarkalábak a szemem környékén. Nevezzük inkább nevetőráncoknak, így sokkal jobban hangzik és innentől kezdve nincs is szükség további magyarázatra. Nem öregszem, csak minden nehézség, bántás és törés ellenére is igyekszem vidáman élni a napjaimat. Ajánlom másnak is, így sokkal jobb!

Ötödrészt, és ez lesz az utolsó (de a legfontosabb!) ígérem! Üzenem a hozzám hasonló testi adottságokkal megáldott nőtársaimnak, hogy igenis Ti is Nők vagytok és szépek vagytok, teljesen mindegy mit mutat az a fránya mérleg! Teljes nyugalommal viseljetek olyan ruhát, amiben jól érzitek magatokat, amiben Nőnek érzitek magatokat! Mert amíg szürke-fekete leplekbe burkolóztok elbújva a legbelső sarokban, addig esély sincsen rá, hogy más is meglássa azt a Nőt, aki egyébként ott él Bennetek! 

Ölelés, Kata

Tőlem rendhagyó és érzelmileg totálisan elfogult programajánló következik.

A II. Örvényeshegyi Piknikre hívlak benneteket 2019.05.24-26 között, ami egy összművészeti hétvége színházzal, zenével, irodalommal és családi programokkal. 

Körülbelül  másfél évvel ezelőtt jött a hír, hogy Al Di Meola koncert lesz Örvényeshegyen. Először nem hittem el. Elég szkeptikusan fogadtam a dolgot, el nem tudtam képzelni, hogy egy világhírű, Grammy-díjas zenész hogyan keveredik oda abba az isten háta mögötti aprócska kis falucskába, ahonnan szinte már kihaltak az emberek. Meg amúgy is, a környékbelieket kivéve senki nem tudja hol van az az Örvényeshegy. 

Én viszont tudom, hiszen egy dombbal arréb nőttem fel. Pontosan a mi utcánk végéből vezetett át a hegyi út Örvényesbe (mi csak így hívjuk), amit gyerekkori jóbarátommal ezerszer is megtettünk mikor útra keltünk a közeli erdőkbe kirándulni vagy éppen gombászni. Rengeteg szívmelengető élmény és emlék köt engem a környékhez. Bár már nem ott lakom, de ma már a gyerekeim is pontosan tudják hol van az az Örvényeshegy és hogy merre kell indulni, hogy a legjobb gombalelőhelyeket megtaláljuk. A mai napig érzem néha, hogy "hív a domb". Ilyenkor fogom a kis családom és elindulunk. Mikor felérünk a dombtetőre és elénk tárul a Zala-völgy csodálatos panorámája test és lélek megnyugszik. Na most ugyanez a helyzet akkor is, mikor leérünk a domb túloldalán Örvényeshegybe, ebbe az erdők által körülölelt kis gyöngyszembe.

Szóval úgy voltam vele, hogy Al Di Meola Örvényeshegyen történelmi esemény lesz, és nekem ezt mindenképpen látnom kell. El is ráncigáltam magammal a két legjobb barátomat. Mindez azon szép májusi napon volt, amikor az egész környéket szó szerint elmosta az eső, a munkából alig tudtam hazajutni kocsival. Azt gondoltam, hogy ennyi volt a piknik, kárba vész a jegyem ára, semmi nem lesz. Miután a délutáni órákban elállt az eső, hívtam anyukámat ott a domb túloldalán. Azt mondta, hogy náluk egy csepp eső nem esett, így hát a két jóbarátommal végülis mégis elmentünk a piknikre. 

A kocsit a falucskához vezető út elején kellett hagyni, így körülbelül 2 km-t gyalogoltunk a fesztivál helyszínére, amit a csodálatos lemenőben induló nap fényében, a fákkal szegélyezett úton egyáltalán nem esett nehezünkre megtenni. Ez a kis séta a friss levegőn, erdei környezetben már pontosan elég volt ahhoz, hogy a kocsival együtt a gondjainkat is lent hagyjuk és mire megérkeztünk a nyugalom és béke valamint némi kis izgalom járja át a lelkünket. 

Meglepően sokan voltak. Egyik ámulatból estem a másikba. Mivel a koncert előtt nem sokkal érkeztünk meg, gyorsan kerestünk egy remek kis helyet, nem messze a színpadtól. Mi a piknik szót komolyan vettük, így hát leterítettük a kis plédünket a fűbe, leheveredtünk és izgatottan vártuk a híres zenész koncertjét. Így tettek sokan mások is, így mire Al Di Meola megérkezett a színpadra, több száz a földön leheveredett, borozgató ember várta. Nem csoda hát, hogy a beköszönőjében "mini Woodstock"-ént említette a helyet. Tényleg olyan volt. 

És elkezdett gitározni, miközben a színpad mögötti erdő felett naracssárgás fényében szépen lassan lement a nap. Csodálatos látvány volt. Itt fontos megjegyeznem, hogy sem előtte, sem azóta nem hallgattam Al Di Meolát, de tudtam hová megyek és biztos voltam benne, hogy ebben a környezetben bármilyen élőzene, főleg a gitár fantasztikus élmény lesz. Igazam lett. A vége felé már szinte csak behunyt szemmel hallgattam a nem mindennapi gitárjátékot. 

(forrás: orvenyeshegypiknik.hu)

Impulzusokban gazdag néhány órát töltöttem el az Örvényeshegyi Pikniken. Azon az Örvényeshegyen ahová az a rengeteg szép emlék köt. Azon az Örvényeshegyen ami hirtelen egy teljesen más világgá változott. Azon az Örvényeshegyen amiről a következő szavak jutnak eszembe: csend, béke, nyugalom, szabadság, természet, és tavaly óta már ezek is: fantasztikus zenei élmény, fesztivál, jó hangulat, igazi kikapcsolódás.

Minden elismerésem így ismeretlenül is az ötletgazdának, igazán nagyot sikerült alkotni!

Hát ennek tükrében izgatottan várom az idei pikniket, ami már csak 4 nap és végre kezdetét veszi. Már hetek óta a megfeszített tempó közepette az tartja bennem a lelket, hogy én május 24-én, pénteken ott leszek, jó idő lesz, és végre kicsit kikapcsolhatom magam. Hab a tortán, hogy idén még jobbnak ígérkezik a zenei kínálat, mint tavaly. Rögtön a nyitónapon jön a Barry White hangú olasz énekes, Mario Biondi (kész vagyok tőle, annyira jó) és az egyik kedvenc magyar zenekarom a Bagossy Brothers Company. 

A fesztivál egyébként háromnapos, péntektől vasárnapig tart, rengeteg zenei csemegével, irodalmi és kultúrális programmal. 

Részletek a fesztivál honlapján: https://orvenyeshegypiknik.hu

Én ott leszek a fűben pénteken (idén is széles mosollyal :)), gyertek minél többen és érezzétek át ti is ezt a csodás Örvényeshegy feelinget! :)

Nagyszüleink, sőt még a szüleink idejében sem volt semmi különleges abban, hogy az asszonyok fiatalon, 18-20 évesen adtak életet első gyermeküknek. Persze, relatív, hogy kinek, mi a fiatal, de napjainkban azt gondolom, ha valaki 30 éves kora előtt szül, az már ebbe a kategóriába tartozik. Mert hát ugye változik a világ. Annak idején a lányok, ha nagykorúak lettek, férjhez mentek és ha nem is mindenki háztartásbeliként, de a családjuknak szentelték az életüket. Nem volt továbbtanulás, karrierépítés, meg ilyen divatos marhaságok.

Most meg mi van? Érettségi, főiskola/egyetem, karrierépítés, harácsolás. Meg persze az igazi folyamatos keresése, de ez egy másik téma (majd jól megírom erről is a véleményemet). Lényeg, a lényeg, hogy napjainkban nagyon kitolódott, az elköteleződés és a családalapítás ideje.

Én viszont mindig is fiatalon szerettem volna anyuka lenni, lehet furcsán hangzik, de az életemből minél több időt szerettem volna a gyerekeimmel együtt tölteni. Úgy gondoltam, esetleg lehet, hogy bánnám majd az elpazarolt éveket, amíg ők nem voltak nekem. És milyen igazam lett!! Szeretném majd ismerni az unokáimat és ugyanolyan fiatalos nagymamájuk szeretnék egyszer lenni, amilyen nagymamáik a gyerekeimnek vannak. 

Az álmom teljesült, 29 éves koromra háromgyerekes édesanya voltam. Az első gyermekemet 25, a másodikat, 27, harmadikat 29 évesen szültem. Nem mondom, hogy könnyű volt, mert egyáltalán nem volt az, még úgy sem, hogy a családunkra mindig mindenben számíthattunk és számíthatunk a mai napig is.

Hogy nem fedeztem fel a világot előtte és nem buliztam végig a 20-as éveimet? Hát valóban, de nem meghaltam, csak szaporodtam. Így hát együtt jövünk-megyünk ahová lehet és együtt fedezzük fel a világot. Mivel már nem bébikről van szó, ha egy-egy felnőtt koncert vagy rendezvény akad, bátran hagyom őket a nagyszülőkkel vagy apukájukkal.

Hogy nem volt még saját otthonunk, mikor belevágtunk a családalapításba? Hát valóban, de célunk volt! Így azt a célt el is értük, mert nagyon akartuk. Így a gyerekeinknek megteremtettük a biztonságos, meleg otthonukat. Nagyon sokan követik azt az elvet, hogy először szeretnék megteremteni a biztos alapokat, legyen kocsi, ház, stb., és csak utána jöhet a gyerek, amikor már minden meglesz. Aztán legyen még ez, legyen még az, aztán szépen lassan kifutnak az időből, vagy a gyerekvállalásra alkalmas tökéletes időpont sosem jön el. Nem azt mondom, hogy ész nélkül a semmire vállaljunk gyereket, de ha tudatosak vagyunk, akkor mindent idővel el lehet érni akkor is, ha már van porontyod..

Hogy tudatosan feladtam a divattervezői álmaimat a családért és teljesen más hivatást választottam magamnak? Hát valóban, de egy percre nem bántam meg a döntésemet, hogy a karrierista álmaimat félredobva a gyerekeim csillogó szemeit és szeretetét választottam. 35 éves vagyok, úgy gondolom semmiről nem késtem le, a ruhák iránti szenvedélyem semmit nem változott az elmúlt években, így ha akarok még eztán is foglalkozhatom (és foglalkozom is) vele, csak kicsit másként.

(A kép a szerző saját tulajdona)

Hogy sokkal több időt és energiát igényel a céljaink elérése, három gyerek mellett, mintha egy sem lenne? Bizonyára igen, de ha ők nem volnának, sokkal silányabb életünk lenne. Sokkal üresebb lenne a lelkünk, sokkal kevesebb boldogságunk lenne, sokkal kevesebbet nevetnénk, sokkal kevésbé tudnánk értékelni azt amink van. Mert amikor odaszalad hozzám, átölel és azt mondja szeretlek, vagy amikor valamelyik köztünk alszik és azt mondja reggel, hogy ne haragudj anya, hogy kicsit elfordultam, de apát is meg kellett szeretni, annál jobb dolog a világon nincsen!

Szóval szüljetek bátran fiatalon, megéri!

Kata