Az előző bejegyzésemhez egy kedves, aggódó apuka kommentelte, hogy majd ha egyszer gyerekem lesz, akkor nagyon vigyázzak, hogy ne legyen ő is kiskorában túlsúlyos, mert akkor 85 % eséllyel felnőttként is az lesz. Hát jelentem nem tervezek szülni, ugyanis már megtettem. Háromszor. A magam részéről azt hiszem mindent elkövettem Magyarország demográfiai helyzetének javítása ügyében. Van egy gyönyörű kislányom és két csodálatos kisfiam. Egyik gyerekemről sem mondható el, hogy kifejezetten vékony testalkatú volna. De miért is volna? Apuka, anyuka sem az. 4 kiló környékén szültem mindhármat, közel 60 centivel. Már akkor nagyobbak voltak, mint a többi újszülött, és arányosan megtartották, hogy most is valamivel nagyobbak, mint a társaik az iskolában, óvodában. A fiúkról most nem írnék részletesebben, köszönik jól vannak, okosak és szépek, legfőképpen pedig egészségesek. Milyenek is lehetnének? Az én fiaim!
Viszont ott van a gyönyörű hercegnőm, a 9 éves kislánykám. Lassan beleér a serdülőkorba, én pedig rettegek. Rettegek, mert ugyanolyan, mint én. Kívül-belül. Okos, határozott, éles nyelvű, hisztis, makacs. Ó, mi lesz velem? Hogy fogom tudni kezelni a hisztijeit? Ilyesmi gondolatok járnak néha a fejemben, de aztán rájövök, hogy nem kell aggódnom, mert igazán jó gyerek, nem lesz semmi baj.
Viszont, mint írtam, nem csak belsőleg, hanem külsőleg is olyan, mint én. Mindamellett, hogy igyekszem rá nagyon vigyázni, hogy ne hízzon el (heti 2x2 órát jár kung-fu edzésre, 1 órát lovagol, és ott van a heti 5 tesi a suliban), a kis lelkét kell felkészítenem az életre. Azért, mert biztos vagyok benne, hogy lesznek olyan helyzetek, amikor a súlya miatt fog kellemetlen helyzetbe kerülni. Nem szeretném, ha életre szóló lelki sérüléseket szerezne. Nem szeretném, ha kettétörnék az önbizalmát. Nem szeretném, ha emiatt bármiről lemaradna az életben, ha emiatt nem lenne elég önbizalma megvalósítani önmagát.
Hogy miért féltem ennyire? Mert pontosan tudom, hogy akár egy mondat mekkora törést tud okozni egy serdülő gyerek lelkivilágában. Onnan tudom, hogy átéltem. Egy-két hülyéskedést leszámítva nem emlékszem rá, hogy a velem egykorú gyerekek csúfoltak volna az iskolában anno, mindig sok barátom volt, meg nem is annyira vettem fel a hülyeségüket. De amikor például egyszer valahol osztálykiránduláson voltunk talán még alsóban és engem a felnőttek kizavartak az ugrálóvárból, mondván, hogy túl kövér vagyok oda, az úgy megmaradt bennem. A szégyen. Hogy engem kiemeltek onnan. Szörnyű volt. Ez az egyik, amire emlékszem. A kevésbé fájó.
A másik jobban fájt. Pár évig jártam aerobikozni. Imádtam. Jártunk fellépni, versenyekre, meg minden. Aztán elkezdtem serdülni. Aztán valaki, akinek nagyon számított a szava, egyszer pusztán szeretetből felvilágosított engem, hogy ezt talán nem kellene nekem csinálni. Mert ugyan hogy nézek már ki a tornadresszemben?! Hülyét csinálok magamból. Kinevetnek. 13 éves voltam. Soha többé nem mentem aerobikozni.
Onnantól fogva soha, semmiben nem vettem részt. Soha többé nem tudtam kiállni emberek elé. Engem ne nézzenek, rajtam ne nevessenek. Főiskolás koromban rendre a szóbelik húzták le a jegyeimet, mert élőszóban leblokkolok. Nem tudok a mai napig egy előadást normálisan megtartani, mert a frász föltör. 23 éves koromban hívtak az egyik egyetemre óraadónak. 1 db órát tartottam meg, soha többet nem mentem.
Begubóztam. Igyekeztem mindig a legjobb háttérmunkaerő lenni, mindent megtettem, csak nekem ne kelljen idegenek elé kiállnom. Valószínűleg, ha akkor az a néhány mondat nem okoz ekkora törést bennem, akkor nem ott tartok az életemben, ahol most tartok. Természetesen ezen kár rágódni (és nem is akarok), mert ott tartok ahol, és nem is vagyok elégedetlen. Száma nincs hányan modták el az elmúlt években, hogy ne legyek már ennyire kishitű, bízzak magamban, mert jó vagyok abban amit csinálok. Legyen az a hobbim vagy a szakmám tökmindegy. 15 év kellett, hogy tényleg elkezdjek bízni magamban egy kicsit.
A lényeg az, hogy tudom mitől kell megóvnom a gyermekem. Tudom, hogy mekkora ereje van akár csak egy-egy elejtett szónak is! Tudom, hogy meg kell tanítanom neki, hogy ezeket a szavakat hová tegye vagy inkább ne tegye magában. Tudom, hogy mi az amit soha nem fogok neki mondani. Tudom, hogy mindig bátorítani és támogatni fogom abban, hogy azt csinálja amit szeret, és azzá váljon ami igazán lenni szeretne. És még azt is tudom, hogy ebben a legnagyobb segítség számára a szeretet és a biztonság érzése lesz! Tudom. Mert nekem is az segített.
Mert mit érdekel már engem, hogy ki néz meg ki nem néz, amikor a fiam azt mondja, hogy anya szép vagy...és neki el is hiszem..
Kata
