...Plus size szemmel a világ

Made by TerKati

Made by TerKati

Vajon valóban annyira nehezek a hétköznapok, mint amennyire előadjuk?

2019. április 27. - Made by TerKati

Tegnap egy nagyon kedves fiatalemberrel beszélgettem a blogolásról, és meséltem neki, hogy akkor születnek a legjobb írások, amikor ihletet kapok valahonnan és úgy érzem, hogy azonnal írnom kell az adott témáról. Ez történik most is.. Éjjel fél tizenkettő van, a gyerekeim mellől keltem ki az ágyból, akik anyával szerettek volna mindenképpen aludni. Anya pedig velük, mert nem láttam őket másfél napig és nagyon hiányoztak. 

Viszont annyi minden kavarog a fejemben, hogy képtelen vagyok elaludni, akármennyire fáradt is vagyok jelenleg. Így aztán ott hagytam a kis szuszogókat, beizzítottam a billentyűzetet, fülesben a zene, szárnyalhatnak a gondolatok.

Téma pedig a következő: Vajon valóban annyira nehezek a hétköznapok, mint amennyire gondoljuk vagy amennyire előadjuk?

Persze ahány ember annyiféle, így aztán gondolom én, mindenkinek más a teherbíró képessége, az energiája, a mentalitása, az élethez való hozzállása stb.. Mindenkinek a saját élete a legnehezebb, ez így normális. Viszont néha azért elmosolyodom magamban. Sokan, sokszor leírták már és nem is szeretnék rossz érzést kelteni senkiben vagy vitát generálni, de amikor egy egygyerekes szülő "oktat" ki engem arról, hogy mennyire be van osztva az ideje és mennyire nincs szabadideje, mert őfeléjük diliház van, és a csemetét cipelni kell ide meg oda, akkor azért én úgy elgondolkodom. Konkrétan ma legalább harminchatszor jutott ez eszembe.. 

25099475_c1870e935482b0cf033faa2caab2b970_wm.jpg

(Fotó: Phil Fisk / Getty Images Hungary)

Igaz ugyan, hogy nem a szokásos módon indult a mai nap, mert éppen egy konferenciáról jöttem haza, így a gyerekeket nem én rendeztem reggel. Jókora késéssel, de egyenesen az irodába mentem, dolgoztam. Onnan iskolába, mert munka mellett tanulok is, hetente három délután. Suli után felszedett a családom, elvittük a nagylányt edzésre. Onnan hazajöttünk, magamhoz vettem a kocsikulcsot és indultam a legkisebb gyermekemért, aki a mamánál volt, mert ma oviszünet volt. Oda-vissza egy gyors kis 40 km-es karika. Hazafelé már sietni kellett, mert basszus mindjárt vége az edzésnek, menni kell a lányért. Fiút kitettem, lányt felvettem. Gyorsan bevásároltunk és fél 8-ra itthon volt az egész család. Ez egy laza pénteki nap. Röviden, tömören. Azt nem írtam, hogy a reggeli után a következő étkezésem a vacsora volt, meg, hogy egész nap hasogatott a fejem. Meg azt sem, hogy az irodában az értelmes munkától ma is az idióták vették el az időmet. 

..És akkor azt mondja nekem, hogy Pesthez közel diliház van? Mert szerinted mi, itt "vidéken" makramézunk munka után itthon vagy mi?? A vidéki gyerek nem jár szakkörre, edzésre?  A vidéki embernek nem stresszes a munkája? A vidéki ember nem dolgozik amúgy néha estig? 

Egyébként három gyerekkel jelentem minden napra van legalább egy szakkör vagy edzés. (Igen, még vidéken is. Ezt a vidékezést amúgy nem is értem...) Hétfőn és pénteken a szintidő fél 8, kedden 6-7 óra, attól függ, hogy ki megy a fiúkért az edzésre. A szerdát és a csütörtököt nagyon szeretem, mert akkor már 5-re haza tudunk érni, így van időm mosni, főzni is. Hétközben nem lehet kihagyni a mosást, mert ellenkező esetben annyira felgyűlik, hogy nem tud hétvégén elfogyni.. (Egyébként ez a mosás jó téma, az ember bele sem gondol, hogy pl. egy 5 fős család esetében mennyi ruhát jelent ez hetente. Alapesetben 35 pár, azaz 70! db zokni, min. 35 db bugyi és alsógatya, 35 db póló, kb. 30 nadrág, +télen még 35 pulóver.. + a tornacuccok, uszicucc, meg kungfu cucc, meg törölközők, ágyneműk meg a többi szirszar... Az mind oké, hogy a gép mossa, de valakinek be kell tenni a gépbe, valakinek ki kell teregetni, hajtogatni, vasalni, meg még a szekrénybe is betenni.. ) 

A mosógépből visszakanyarodva az eredeti témára, azt gondolom, hogy minden szülőnek nehéz dolga van, nagyon sok mindennek kell megfelelni és nagyon sok mindent kell észben tartani, de tesszük a dolgunkat és nem a feladatokat számoljuk közben. Ahogy nő a gyerekek száma, azzal egyenes arányosságban nő az elvégzendő feladatok száma is. Az egygyerekesnek például évente 2-3 alkalommal kell szülői értekezletre menni, a háromgyerekesnek 6-9 stb..

Néhány alkalommal előfordult már, hogy csak egy gyermekünk volt itthon egy vagy két napig, mert a testvéreik kirándultak valamerre. Amikor három helyett csak egy felé koncentrálsz, azt nem lehet összehasonlítani.

Szóval az összegzés: 

1. Fél kettő van, olyan fáradt vagyok, már azt sem tudom mit akartam írni..

2. Igen, nehéz. Mindenkinek a sajátja a legnehezebb, de nem mindenki panaszkodik...

3. ..ergo szerintem siránkozás helyett mindenki végezze a dolgát, amennyire tőle telik...

4. ..és ne azon versenyezzünk már, hogy kinek szarabb az élete, hiszen szülőnek lenni a legjobb dolog a világon!!

5.  "Mindenki annyi örömet talál az életben, amennyit hajlandó benne észrevenni" (J.R.Sherman)

6.  Azt hiszem ez most nem az a legjobb írás lett amire készültem, de remélem levettétek, hogy mit szerettem volna mondani.

family-3347049_1280.jpg

(Fotó: pixabay.com)

 

Jó éjszakát vagy jó reggelt! :)

Kata

 

 

 

 

 

Csinoskodjunk farmerban!

Plus size öltözködési tippek

Amióta az eszemet tudom kedvenc ruhadarabom a farmer, amit a megfelelő felsővel és cipővel szinte bármilyen alkalomra fel lehet venni. Alapjában véve a körte testalkattípusba tartozom, bár ahogy az idő halad úgy haladok én is a hordó irányába (bár ilyen típus nincs is haha). Így most ahhoz szeretnék néhány tippet mutatni, hogy körteként hogyan legyünk csinosak farmerban is.

93094e0f62a7006e78856a2efb936c4e.jpg

(kép:pinterest.com)

De hogy milyen is a körte típus? Hát, mint egy körte. Tehát, ha neked a felsőtested a csípő- és fenékméretedhez képest karcsúbb, akkor te nagy valószínűséggel körte vagy.

korte-alkat.jpg(kép:kuffer.hu)

A körte öltözködésének alapelve rettentően egyszerű: a felsőtestet hangsúlyozzuk, a csípőt és a feneket pedig ügyesen eltakarjuk. Már amennyire tudjuk.. :) A felsőtest hangsúlyozásnál a kulcsszavak a következők: vidám színek, minták, karcsúsított szabásvonalak, kiegészítők (övek, ékszerek) használata.

Hogyan is tegyük mindezt? Mutatom!

08fd1e37c6f183c93c34a148658fb50c.jpg(kép:pinterest.com)

Ez a szettet csodálatosan eltalálta, aki megálmodta. A sárga, karcsúsított blézer egyből a felsőtestre vonja a figyelmet, a sötét nadrág pedig (ami ugye optikailag amúgy is karcsúsít) annyira elveszik a felsőrész mellett, hogy szinte észre sem veszed, azt néhány plusz kilócskát ami a modellen van. A hab a tortán pedig a gyönyörű pliszírozott felső, aminek a függőleges mintázata szintén optikailag karcsúsít, mert nyújtja az alakot, az enyhén bő szabásával pedig eltakarja a pocakot. Tökéletes, nőies, elegáns. Imádom!

Íme még néhány blézeres tipp:

Ha nem szereted a blézert, akkor jöhetnek a kardigánok, mellények...

 

 Amikor pedig már annyira jó idő lesz, hogy lekerülnek a kardigánok, válasszunk a farmerunkhoz egy-egy jól szabott felsőrészt vagy inget. Fontos, hogy kiemeljük a derekunkat amennyire lehet. Ezt megtehetjük például övekkel, megkötős felsőkkel.

 

 És akkor most következzen az, hogy mit NE! Helyettem pedig beszéljenek a képek:

Drága Hölgyek! Viseljetek bátran szép, nőies holmikat, legyetek csinosak! Remélem tudtam néhány hasznos tippel szolgálni hozzá. :)

Ha tetszett a cikk, kérlek oszd meg!

Engedjük meg magunknak a boldogságot!

Az élet bizony néha próbára tesz minket. Van aki könnyebben veszi az akadályokat, van aki nehezebben. Sőt, még ha nincsenek is konkrét problémák, néha belefáradunk az évek óta óta űzött napi rutinba, a feladatok monotonitásába. A munkába, a stresszbe, a megfelelésbe. Folyamatosan fáradtnak, levertnek, kedvetlennek érezzük magunkat. Elfárad a lelkünk.

Mit tehetünk ilyenkor? Várjuk a csodát? Átadjuk magunkat a depinek és összeomlunk? Vissza-visszanézünk a múltba, hogy régen mennyivel könnyebb és szebb volt az élet? Lehet így is. De! Ha kiszomorkodtuk magunkat, akkor kell venni egy nagy levegőt, bezárni az emlékkönyvet és nem a múltba, hanem erősen a jövőbe tekinteni! 

Talán változtatnunk kell egy kicsit a mindennapjainkon, hogy ne csak a kötelességről szóljon minden. Talán olyan dolgokat is kell csinálnunk ami nekünk örömet okoz, mert az öröm gyógyítja a lelket. Nem mindig azt mondani, hogy majd ekkor meg akkor, most ezért nem, most meg azért nem. NEM! Menj és csináld amit szeretnél! Amitől Te boldognak éreznéd magad. 

Nem kell fenekestül felforgatni az életed, de kell, hogy magadnak is megadd azt, ami jár, mert ha mindig csak család és a munka lesz az első elvesztél. Viszont, ha Te jól érzed magad sokkal boldogabb lesz a családi életed és sokkal jobban fogsz tudni teljesíteni a munkádban is.

Tűzz ki magad elé célokat! Ne hagyd, hogy csak tengődj a mindennapokban! Tudd, hogy mit miért teszel és hogy mit szeretnél!

Gondold át mire vágysz! 

Van valami amit régóta szeretnél kipróbálni, de sohasem tetted meg? Hát tedd meg!

Van egy hobbid, amit régóta nem űzöl? Állj neki újra!

Vannak helyek, ahová régóta szeretnél elmenni? Menj el!

Hiányoznak emberek az életedből, akikkel régóta nem találkoztál? Keresd meg őket!

Vedd észre a körületted lévő apró szépségeket! Menj ki a természetbe, szívd magadba a friss levegőt! Menj el egy közeli tóhoz vagy folyóhoz, gyönyörködj a fákban, a virágokban és hagyd, hogy a melegség átjárja szívedet.

 Itt van a tavasz, az újjászületés időszaka. Add meg hát a lelkednek is azt amire szüksége van, hogy ő is újjászülethessen Benned!

flower-887443_1920.jpg

(Fotó: pixabay.com)

 

 

Te is szép vagy!

Igen, Te, aki most olvasod ezeket a sorokat. Igenis szép vagy! Nehéz ezt néha elhinni, mikor az ember belefárad a mindennapok rohanásába. Amikor már minden csak a napi rutinról és az elvégzendő feladatok sokaságáról szól. Egy, két, három gyerekkel már nem annyira egyszerű az élet, mint előtte. Mikor reggelente kényelmesen volt idő elkészülni, hajat szépen megcsinálni, sminkelni.. Most meg.. Mire reggel beérek munkahelyemre lefárdok. Három gyereket összekészíteni, ruha, enni, inni, uszicucc, lovaglós cucc, kung-fu cucc, logopédia füzet a picinek, minden napra jut valami. Jó esetben nem kell visszajönni semmiért. Aztán ovi, suli és nyolc előtt kettő perccel beesek a munkahelyemre. Tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül, hiszen minden anyuka ezt csinálja, minden egyes nap. Rendezzük a gyerekeinket, dolgozunk, vezetjük a háztartást, és közben szépen megfeledkezünk magunkról, beszürkülünk. Nem érdekes, hogy a hajunk csak egy összecsapott konytban van a fejünk tetején, nem érdekes, hogy sminket csak ünnepek alkalmával hordunk, nem érdekes, hogy a farmer-tornacipő kombó a kedvenc szettünk. Pedig nagyon is érdekes. Titokban irigyeljük azt az anyukát, aki minden reggel makulátlanul néz ki. Csinos a ruhája, szép a haja, szép a sminkje. Egyáltalán van sminkje!!

Te mikor voltál utoljára kisminkelve? Mikor volt rajtad utoljára egy igazán csinos ruha, amiben bombanőnek, de legalább Nőnek érezted magad? Ugye régen?! 

Annak idején, mikor 5 és fél év után újra visszatértem a munkába, hát bizony nekem is alaposan fel kellett újítanom a ruhatáramat. 5 és fél évig szinte csak melegítőt, jobb napokon farmert hordtam. Az első terhességem előtti ruhák pedig már nem jöttek rám. 25 évesen szültem az első gyermekem, 29 a harmadik. Mire újra dolgozni kezdtem pont felnőttem. Nem csak anyuka, hanem Nő is szerettem volna lenni. Igényem volt a szépre. Igényem volt a szép hajra, a szép ruhákra, szép cipőkre. A ruhatáram időközben kiegyenlítődött. Kedvemtől és a napi feladatoktól függően váltogatom a csinos ruhákat és a farmer-tornacipő kombót. 

Na de kicsit visszakanyarodva a munkába álláshoz és az új ruhatáram kialakításához.. Ahogy elkezdtem csinos ruhákban járni és egyre jobban odafigyelni a külsőmre, úgy érkezett a visszaigazolás is dícséretek, bókok formájában. Ettől pedig még jobban éreztem magam, kezdett kicsi önbizalmam lenni. Ami ugye korábban nem igazán volt. Kezdett kinyílni a világ. Sokkal több olyan dolgot mertem megtenni, amit előtte korábban nem.

Nem kell nagy dolgokra gondolni, amikor azt írom, hogy odafigyeltem a külsőmre. Gyakrabban használtam a hajvasalót, mint korábban. A no makeup-ot pedig egy minimál smink váltotta fel, amit 2 perc alatt felrakok reggelente (már a munkahelyemen, mert otthon általában nincs rá idő..). 2 perces smink, de mégis nagyon sokat számít. 

Az elmúlt négy évem a folyamatos fejlődésről és önmagam legyőzéséről szólt. Megtanultam kilépni a komfortzónámból. Megtanultam, hogy ne foglalkozzam azzal, hogy ki mit mond, vagy gondol rólam, mert csak az a fontos, hogy én jól érezzem magam a bőrömben. 

Sok minden mellett az egyik nagyon fontos dolog amire rájöttem, hogy csak rajtunk múlik, hogy szürke kisegérként éljük végig az életünket vagy veszünk egy nagy levegőt, kizárjuk a külvilágot, és azt tesszük ami nekünk jó. Amihez nekünk kedvünk van. Ehhez bátroság kell. 

Nagyon sok anyuka ismerősöm van, aki nem érzi magát szépnek. Pedig igenis szépek! Gyönyörűek! A baj az, hogy nem kapnak elég visszaigazolást. Nem hallják nap, mint nap a dícséreteket.

Kedves Anyukák! Szépek vagytok mindannyian, higgyétek el nekem! Kérlek Benneteket, ha többször nem is, de próbáljatok meg egy héten egyszer igazán nőiesen felöltözni. Egy napra felejtsétek el a tornacipőt és engedjétek ki azt a NŐT, aki bennetek él! Meglátjátok az eredmény nem fog elmaradni. Ha régen voltál fodrásznál, kozmetikusnál, akkor jelentkezz be mielőbb! Ők nem csak a hajat és a bőrt varázsolják újjá, ők a lelkünknek is kellenek.. :)

Kedves Férfiak! Dícsérjétek a nőket, adjatok nekik önbizalmat, hogy újra kivirágozhassanak és ne csak egy univerzális robotnak érezzék magukat a családban. ...mert tudod, ha asszony boldog, nincsen gondod.. :) :) Hadd legyenek a nők igazi NŐK!

 

Kata

 

 

Szomorú üzenet

Úgy terveztem, hogy ez egy nagyon pozitív hangvételű blog lesz. Néha kis szarkazmussal, iróniával, humorral. Arról, hogy az élet igenis szép, és mindig elégedjünk meg azzal amit kaptunk és értékeljük az élet legapróbb örömeit is. Az elmúlt napokban többször is nekifutottam, hogy írjak dolgokról, de úgy éreztem egyik írásom sem lett olyan amilyen szerettem volna, hogy legyen.

A múlt hetem szinte euforikus hangulatban telt, a sok-sok pozitív visszajelzéstől, hogy ezrek olvasták az én kis írásaimat. Igazán boldog voltam. Aztán szombat délelőtt egyszer csak megcsörrent a telefonom. Rossz hírt kaptam. Valaki a családunkból, akit nagyon szeretünk, elment. Fiatalon. Hirtelen. Azóta sem találom a szavakat.

Annyi a miért és a ha. Hiába keresi az ember a válaszokat, sajnos akit szerettünk már nem fog visszajönni többet. Sajnos azt gondolom mindannyiunknak szembe kell néznie élete során ilyen tragédiákkal. Ez elkerülhetetlen és rettentően fájdalmas.

Amit ebből számotokra üzenni szeretnék az két dolog:

1. Mindegy hány éves vagy, akkor is oda kell figyelni az egészségedre. Bizonyos időnként igen is el kell menni szűrővizsgálatokra. Nem, nem ér rá. Nem, nem majd a jövő hónapban. Hajlamosak vagyunk elbagatellizálni ezeknek a dolgoknak a jelentőségét, mert úgy gondoljuk, hogy nekünk semmi bajunk nem lehet. Ez nem igaz.

2. Ne hajszoljátok a pénzt, nem éri meg! Helyette töltsetek minél több minőségi időt a szeretteitekkel, mert ők azok akik boldoggá tudnak tenni, a pénz és a tárgyak nem! Minden nap mondjátok el nekik mennyire szeretitek őket. Mert az időnk igenis véges, és soha nem tudhatjuk, hogy mennyit kapunk még belőle.

Kata

 

 

Tényleg muszáj mindenünket kipakolni, hogy elfogadjanak?

Pár hónapja regisztráltam Instagramra. Elsősorban plus size témában nézelődöm, posztolgatok néha. (Ha érdekel, madebyterkati néven ott is megtalálsz.) Lehet csak én vagyok túlságosan vaskalapos, prűd vagy nevezze ki hogyan akarja, de folyamatosan azt tapasztalom, hogy a legtöbb plus size hölgy(?) önelfogadás témában átesett a ló túloldalára. Persze ez jobbára a tőlünk nyugatabbra élőknek sikerül, ahol köztudott, hogy sokkal lazábbak az emberek.

Kettő dolog zavar ezzel kapcsolatban.

1. Az öltözködésük.

Igen, fogadjuk el önmagunkat! De könyörgöm, attól még, hogy te elfogadod a tested úgy, ahogy van, még nem vehetsz fel bármit! Nem gondolom, hogy egy 120 kilós nőnek testhez simuló mini latexruciban kellene az utcán grasszálnia. Vagy bárhol. Leginkább sehol. Persze, itt jön az a rész, hogy de hiszen én arról írok, hogy pont nem érdekel, ki mit gondolom rólam. Ez így van. De az embernek rendelkeznie kell egy egészséges önkritikával. Tudnia kell, hogy mi az amit felvehet és mi az amit nem. Egyes helyeken évekig tanítanak öltözködéskultúrát. Milyen testalkatú embernek, hogyan kell öltözködni. Persze, nem mindenki tanulja  ezt iskolában, de akit csak kicsit is érdekel a téma, biztos vagyok benne, hogy már ezer helyen olvasta, hogy egy teltkarcsú nőn mit tanácsos hangsúlyozni és mit tanácsos elrejteni bizonyos ruhadarabokkal. Na ezek a nők aztán mindezekre fittyet hánynak. Ahogy nézegetem a képeiket némelyikre azt mondom, hogy hűű, ő igazán bátor, némelyik pedig sajnos nevetséges.

2. A plus size "modellek"

"A 100 kilós modell megmutatta a fenekét"

"Bikiniben a plus size modell"

Na ilyen, és ehhez hasonlóan hangzatos szalagcímektől tudok falra mászni. Ráadásul ők általában szintén a plus size nők elfogadásáért kampányolnak. De kérdem én, muszáj ehhez mindent kitenni?? Ha én regisztrálok instára és a pucér fenekemet posztolgatom, akkor én is plus size modell leszek?? És akkor engem jobban el fognak fogadni?? Nem hiszem. Persze, bizonyára hatásosabb annál, minthogy itt jártatom a szám. 

Én azt gondolom, hogy egy nő legyen az vékony vagy telt, ruhában is tud ízléses, sőt akár szexi is lenni. Az, hogy mindent kipakolunk már nem az elfogadásról szól. Szerintem.

Ezzel kapcsolatban eszembe jutott, hogy van egy FB oldal, ahol egy kedves fiatalember kampányol a telt idomú nők elfogadásáért. Önként jelentkező nőket, lányokat, asszonyokat keres, akiket aztán fél pucéran lefotóznak és kirakják az oldalára. Fiatalemberünk sokszor csodálkozik, hogy nincs elég jelentkező. Szerinte a nők nem elég bevállalósak. Őszintén. Én sem jelentkeznék! Szerintem egy magára valamit is adó nőnek nem az a célja, hogy a félpucér seggét kirakják egy akármilyen oldalra, hogy aztán vadidegen emberek csorgassák rá otthon a nyálukat. Ez ennyire egyszerű.

Nem fogjátok elhinni, rólam is készültek már profi fotósok által készített felvételek. Ruhában és anélkül is és nagyon élveztem. De! Egy. Ettől én még nem lettem modell. Kettő. A ruha nélküli fotóimat csak az arra érdemesek láthatták. Nem voltak sokan.

53110499_432180480923419_4545243741941661696_n.jpg

Szóval összegezvén a dolgokat azt szeretném a nőtársaimnak üzenni, hogy próbáljuk megőrizni a méltóságunkat, mert az az egyik legnőiesebb tulajdonságunk!

Puszi, szeretés!

Kata

 

 

 

 

A szavak ereje

Az előző bejegyzésemhez egy kedves, aggódó apuka kommentelte, hogy majd ha egyszer gyerekem lesz, akkor nagyon vigyázzak, hogy ne legyen ő is kiskorában túlsúlyos, mert akkor 85 % eséllyel felnőttként is az lesz. Hát jelentem nem tervezek szülni, ugyanis már megtettem. Háromszor. A magam részéről azt hiszem mindent elkövettem Magyarország demográfiai helyzetének javítása ügyében. Van egy gyönyörű kislányom és két csodálatos kisfiam. Egyik gyerekemről sem mondható el, hogy kifejezetten vékony testalkatú volna. De miért is volna? Apuka, anyuka sem az. 4 kiló környékén szültem mindhármat, közel 60 centivel. Már akkor nagyobbak voltak, mint a többi újszülött, és arányosan megtartották, hogy most is valamivel nagyobbak, mint a társaik az iskolában, óvodában. A fiúkról most nem írnék részletesebben, köszönik jól vannak, okosak és szépek, legfőképpen pedig egészségesek. Milyenek is lehetnének? Az én fiaim!

Viszont ott van a gyönyörű hercegnőm, a 9 éves kislánykám. Lassan beleér a serdülőkorba, én pedig rettegek. Rettegek, mert ugyanolyan, mint én. Kívül-belül. Okos, határozott, éles nyelvű, hisztis, makacs. Ó, mi lesz velem? Hogy fogom tudni kezelni a hisztijeit? Ilyesmi gondolatok járnak néha a fejemben, de aztán rájövök, hogy nem kell aggódnom, mert igazán jó gyerek, nem lesz semmi baj. 

Viszont, mint írtam, nem csak belsőleg, hanem külsőleg is olyan, mint én. Mindamellett, hogy igyekszem rá nagyon vigyázni, hogy ne hízzon el (heti 2x2 órát jár kung-fu edzésre, 1 órát lovagol, és ott van a heti 5 tesi a suliban), a kis lelkét kell felkészítenem az életre. Azért, mert biztos vagyok benne, hogy lesznek olyan helyzetek, amikor a súlya miatt fog kellemetlen helyzetbe kerülni. Nem szeretném, ha életre szóló lelki sérüléseket szerezne. Nem szeretném, ha kettétörnék az önbizalmát. Nem szeretném, ha emiatt bármiről lemaradna az életben, ha emiatt nem lenne elég önbizalma megvalósítani önmagát.

Hogy miért féltem ennyire? Mert pontosan tudom, hogy akár egy mondat mekkora törést tud okozni egy serdülő gyerek lelkivilágában. Onnan tudom, hogy átéltem. Egy-két hülyéskedést leszámítva nem emlékszem rá, hogy a velem egykorú gyerekek csúfoltak volna az iskolában anno, mindig sok barátom volt, meg nem is annyira vettem fel a hülyeségüket. De amikor például egyszer valahol osztálykiránduláson voltunk talán még alsóban és engem a felnőttek kizavartak az ugrálóvárból, mondván, hogy túl kövér vagyok oda, az úgy megmaradt bennem. A szégyen. Hogy engem kiemeltek onnan. Szörnyű volt. Ez az egyik, amire emlékszem. A kevésbé fájó.

A másik jobban fájt. Pár évig jártam aerobikozni. Imádtam. Jártunk fellépni, versenyekre, meg minden. Aztán elkezdtem serdülni. Aztán valaki, akinek nagyon számított a szava, egyszer pusztán szeretetből felvilágosított engem, hogy ezt talán nem kellene nekem csinálni. Mert ugyan hogy nézek már ki a tornadresszemben?! Hülyét csinálok magamból. Kinevetnek. 13 éves voltam. Soha többé nem mentem aerobikozni. 

Onnantól fogva soha, semmiben nem vettem részt. Soha többé nem tudtam kiállni emberek elé. Engem ne nézzenek, rajtam ne nevessenek. Főiskolás koromban rendre a szóbelik húzták le a jegyeimet, mert élőszóban leblokkolok. Nem tudok a mai napig egy előadást normálisan megtartani, mert a frász föltör. 23 éves koromban hívtak az egyik egyetemre óraadónak. 1 db órát tartottam meg, soha többet nem mentem.

Begubóztam. Igyekeztem mindig a legjobb háttérmunkaerő lenni, mindent megtettem, csak nekem ne kelljen idegenek elé kiállnom. Valószínűleg, ha akkor az a néhány mondat nem okoz ekkora törést bennem, akkor nem ott tartok az életemben, ahol most tartok. Természetesen ezen kár rágódni (és nem is akarok), mert ott tartok ahol, és nem is vagyok elégedetlen. Száma nincs hányan modták el az elmúlt években, hogy ne legyek már ennyire kishitű, bízzak magamban, mert jó vagyok abban amit csinálok. Legyen az a hobbim vagy a szakmám tökmindegy. 15 év kellett, hogy tényleg elkezdjek bízni magamban egy kicsit.

A lényeg az, hogy tudom mitől kell megóvnom a gyermekem. Tudom, hogy mekkora ereje van akár csak egy-egy elejtett szónak is! Tudom, hogy meg kell tanítanom neki, hogy ezeket a szavakat hová tegye vagy inkább ne tegye magában. Tudom, hogy mi az amit soha nem fogok neki mondani. Tudom, hogy mindig bátorítani és támogatni fogom abban, hogy azt csinálja amit szeret, és azzá váljon ami igazán lenni szeretne. És még azt is tudom, hogy ebben a legnagyobb segítség számára a szeretet és a biztonság érzése lesz! Tudom. Mert nekem is az segített. 

Mert mit érdekel már engem, hogy ki néz meg ki nem néz, amikor a fiam azt mondja, hogy anya szép vagy...és neki el is hiszem..

 

 Kata

 

 

3. bejegyzés: "Tök jó csaj lennél, ha fogynál 10 kg-ot!"

Persze, tudom, köszi, nekem is van ám otthon tükröm! Na meg persze mérlegem is.. Mondjuk nem vagyunk öribarik. Néha magam is meglepődöm mennyire poros szegény, mikor előhúzom a fürdőszobaszekrény alól. Nem ezt a sorsot érdemelné, nem az ő hibája, hogy pont az én mérlegem lett. Lehetett volna egy fitness baba mérlege is, aki boldogan ugrál fel és le minden reggel és este, esetleg ebéd után is. Félreértés ne essék, tisztelem, becsülöm az egészséges életmód híveit, csak így kicsit viccesebb a sztori! Szerintem a fenti mondatot már minden nő hallotta, akin van súlyfelesleg. Amúgy én legalább 20-as léptékben szoktam gondolkodni. :) Legelőször 13 éves koromban halottam ezt a mondatot. Egy fiú üzente nekem, hogy ha fogyok 5 kg-ot, akkor randizhatunk. Nesze neked önbizalom.. (Erről majd egy következő bejegyzésben részletesebben is írok.) Mondanom sem kell, nem lett belőle semmi. Legutóbb pedig két éve egy edző mondta nekem, mikor minden bátorságomat összeszedve újra elmentem egy tornaterembe. Aranyos volt, kedves volt, jót akart nekem, nem bántott meg vele, hiszen pontosan tisztában vagyok/voltam a méreteimmel.

Következik a kérdés: miért is nem fogyok le???

Mondhatnám, hogy lusta vagyok és imádok enni. Ami lehetne igaz is, de azért ennyiben nem merül ki a dolog. Mindig is vastagabb voltam a társaimnál, de sosem voltam lusta és imádtam sportolni. Csajok, remélem nem haragszatok meg, ha megosztom ezt a képet. :) 53814331_2512843545609584_3498182868964737024_n.jpgSzülőfalum, Kehidakustány valaha volt egyetlen kézilabda csapata 1990-ben. :) Igen, én vagyok a jobb szélső, duci kislány. :) A sors fintora, hogy mellettem pedig a későbbi Naturál Fitness világbajnok Tóth Cili áll. Puszillak, imádlak innen is Cilikém! :) Szóval már 6 éves koromban sem voltam "normál" alkat. Hiába sportoltam még utána sok-sok évig. Néhány napja bukkantam egyébként erre a régi képre, és igazából ott esett le nekem a tantusz, hogy miért is akarom és akartam mindig a genetikámat megerőszakolni?? Ha megfeszülök sem leszek vékony sosem. Vékonyabb, az igen! Volt is rá példa már sok esetben. Meg bizonyára lesz is még, de az az idő nem most van. Ugyanis ahhoz, hogy én vékonyabb legyek mindenki tudja teljes életmódváltás szükségeltetik. No liszt, no cukor, rendszeres testmozgás. Ezzel kapcsolatosan eszembe jut egy kép, amikor szerda délután 4 óra előtt pár perccel száguldok a városban, mert a gyereknek 4-re a lovardában kell lenni, és a szemem sarkából látom, hogy egy anyuka teljes futófelszerelésben békésen teljesíti a napi km adagját. Irigykedem.. Neki van erre ideje.. Hol lehet a gyereke? De jó neki. Persze, mindenkinek arra van ideje, amire szeretné. Ez igaz. Nekem is lehetne. A jelenlegi helyzet szerint, bármelyik nap este 8 és reggel 7 óra közé be tudnám a testmozgást illeszteni. Volt idő amikor ez sikerült is, de vagy ellustultam vagy szimplán csak öregszem. Már nem megy.

A másik a kaja. Régóta figyeltem a körülöttem lévő embereket. Család, kollégák, teljesen normál testalkatú emberek. Sok esetben többet esznek, mint én. Mégis vékonyak. Hátakkormostakkormivan?? :D Januárban még bennem volt az újévi lelkesedés, összeszedtem minden bátorságomat újfent és megkerestem egy személyi edzőt. Kaptam étrendet, edzéstervet és sok jó tanácsot. Na most az étrendet elolvasván nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek kínomban.. Tartottam is vagy egy hétig. A no liszt, no cukor kombó az alap. De! No koffein (ez ütött szíven legjobban.. :)), no bárminemű tejtermék, no keményítő és kb. no minden, ami nem csirke és zöldségköret. De ha egyszer az én anyám a világ legjobb szakácsa, és a világ legjobb ízű falusi kosztján nőttem fel, és az ízek tekintetében teljesen hedonista vagyok, nem tudok minden nap zőccséget enni na.. :D :D ..és nem is akarok. A no alkoholt meg le sem írtam... :D

Összegezvén a dolgokat, ahhoz, hogy lefogyjak teljes mértékben át kellene állítani az agyamat. Folyamatosan koncentrálni, hogy az előírt napi étkezési és mozgási penzumokat teljesíteni tudjam. Külön főzni. Azon gondolkodni, hogy egyáltalán mit főzzek. Napi 5-ször enni. Legalább minden másnap 1 órát szentelni a mozgásnak. 

Ezzel semmi gond nem is lenne, ha nem lennének dolgok, amik ennél sokkal jobban érdekelnének engem. Nem keresek kifogást, hogy én ezt miért nem tudom vagy akarom csinálni. Nem rinyálok, egyszerűen csak mérlegelek és döntök. Ha van 1 óra szabadon felhasználható időm, azt szívesebben fordítom számomra sokkal, de sokkal hasznosabb dolgokra, amiket élvezettel csinálok és nem kényszerű tevékenységnek élek meg, csak azért, hogy ne lógjak ki annyira a tömegből. Mert abban lelem örömöm. Mert attól vagyok boldog. Így hát (még egy darabig biztosan) boldogan cipelem tovább a nagy fenekemet.. :)

Természetesen tudom, hogy ebben a történetben nem csak a lelkivilágom, és a pillanatnyi kedvem játszik szerepet, hiszen a túlsúly magában is jelentős egészségügyi kockázatot jelent. Ezért aztán pontosan tisztában vagyok vele, hogy ha akarok, ha nem, a dologgal foglalkozni kell. Szerencsére (köszönhetően zsenge koromnak hahahaaa) az értékeim még mindig kitűnőek, a vérnyomásom királyságos, a cukorszintem jobb nem is lehetne. Talán pár hónap múlva, mikor a hétköznapjaim remélhetőleg kissé kényelmesebben telnek majd, mint most, végre tudok időt szánni heti néhány órácska mozgásra is. Amitől persze vékony nem, de egészségesebb lehetek! Erre mondják tőlünk nyugatabbra, hogy "fat but fit"! :)

Kata

2. bejegyzés

Alig 24 órája került ki az első bejegyzésem és őszintén szólva nem számítottam ennyi pozitív visszajelzésre. Köszönöm Nektek! Többen írtatok, gratuláltatok és bátorítottak a folytatásra. Kérdeztétek mi a célom a bloggal? Őszintén szólva semmi konkrét cél nem vezérelt. Egyszerűen annyi történt, hogy vannak dolgok amiket látok, hallok a nagyvilágban a plus size nőkkel, az ő elfogadásukkal vagy nem elfogadásukkal és az ő megítélésükkel kapcsolatban. Általában mindig megtartom magamnak a véleményemet, de most valahogy késztetést éreztem, hogy kiírjam az ezzel kapcsolatos gondolataimat. Nem kampányolni akarok a plus size nők elfogadásáért. Neem fogok felvonulást sem szervezni, azt meghagyjuk másoknak.. :) Egyszerűen csak megmutatom Nektek, hogy hogyan befolyásolja egy nő életét az, hogy nem 60-90-60-as méretekkel áldotta meg a sors. Akit érdekel olvassa, akit nem nem. Ennyire egyszerű. Az üzeneteitekkel kapcsolatosan ilyen kifejezések ragadtak meg a fejemben, mint „bátor vagy”, „így ki mersz állni a nyilvánosság elé”. Na most őszintén.. Egyik kedvenc színésznőm, Meryl Streep sokat idézett gondolatai jutottak eszembe. Ezt kicsit saját magamra átvetítve úgy fogalmaznám meg, hogy eljutottam az életemnek abba a szakaszába, amikor pont nem érdekel, hogy ki mit gondol rólam. Tetszik-e valakinek az én fenékméretem avagy nem. Végül is az én seggem, én cipelem, nekem kell vele élni az életem. Nem akarok senkinek sem megfelelni. Akik szeretnek, a méreteimmel együtt szeretnek, akiknek meg csak a külsőségek számítanak, azoknak köszönöm, de inkább ne is szeressenek. Hosszú évekig éltem úgy, hogy igyekeztem láthatatlanná válni, mert úristen mit mondanak rólam.. Mivel sajnos láthatatlanná tévő köpenye csak Harry Potternek van a mesében, nekem pedig muszáj emberek közé menni, mivel az élet dolgait intézni kell, ezért rájöttem, hogy igyekszem mindezt nem úgy megtenni, hogy közben azzal nyomorgatom a lelkemet meg az agyamat, hogy éppen ki mit gondol, vagy ki figyel. Annyi csoda van az életben, én inkább azokra figyelek.

Szép napot!

Kata

10010489_682196965154963_1530553800_o.jpg

 

Helló világ! :)

Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve hoztam létre ezt a blogot és most itt ülök, és azon gondolkodom, hogy mit is írjak?! :) Mutatkozzam be, ki vagyok, mi vagyok? Miért akarok egyáltalán blogot írni? Vagy vágjak bele a közepébe?

Kezdjük talán az elején. Ki vagyok én? Legelsősorban egy háromgyerekes édesanya, aki él-hal a gyerekeiért. Feleség. Kemény, dolgozó nő. Iskolás. Álmodozó kislány. Kissé őrült nő. Néha egy banya.. :) Viszont ami a legfontosabb és ami a blog alapját adja, kövér vagyok. Divatosan fogalmazva plus size. 

Szóval a plus size életemről, az ezzel kapcsolatos gondolataimról és öltözködésről fogok Nektek írni. Arról, hogy a kövérség hogyan kísérte végig az egész életem, arról, hogy mennyi mindent hagytam ki életemben azért, mert kövér vagyok. Arról, hogy mekkora munkával járt az, hogy vállaljam magam és pl. nekifogjak ennek a blognak. Arról, hogy a különböző közösségi oldalakon saját arcomat és TESTEMET vállalva mutassam meg Nektek, hogy szerintem hogyan lehet stílusosan öltözködni plus size-ként. Azt hiszem még nem értem az utam végére a belső munka kapcsán, de már elindultam. Jó úton járok és tetszik! :)

Tartsatok velem!

Kata

53532442_2770617289616938_6345128982232432640_n.jpg

 

 

süti beállítások módosítása